Bűnöd mint a skarlát, én fehérre mosom

Mivel előbb láttam a Dorian Gray c. filmet, mint olvastam volna az alapjául szolgáló Dorian Gray arcképe című Oscar Wilde-regényt, előnyben voltam. Vagy inkább a film egy alapos szekálástól. Van egy káros szenvedélyem, vagy csak rossz mániám, hogy mielőtt megnéznék egy friss (már internet-korában megjelenő) filmet, mindig hozzáolvasom a fellelhető kritikákat, és ha az sem győz meg (pozitív vagy negatív irányban, mindegy), akkor a kóbor véleményeket is hozzáolvasom. Nos, a film ebben az esetben nem sok jó pontot szerzett, és főleg azoktól, akik a könyvet már előtte olvasták. Természetes, ha olvasunk egy könyvet, mi magunk úgy képzeljük el, hogy csak a fantáziánk szabhat határokat. A belőle készült film pedig általában nem a mi képzelőerőnkkel készül el. Nagyon kevés kivétel van, és ha még sikerül is úgy egy film, hogy a többség elégedett legyen, még akkor sem biztos, hogy kielégült lesz. Hiszen mindig van egy léc, amit meg kell ütni, és ha „csak” egy újraolvasás élményével ajándékoz meg a film, lehet, hogy időpocsékolásnak tűnhet az elkészítése.

A Dorian Gray egyik kategóriába sem tartozik. Sem a más elképzelés, sem a tartalom pontos visszaadása nem történt meg. Számomra ez egy teljesen más film, a regény lekoppintott történetével. Viszont, önmagában a film a regény nélkül megállja a helyét. Kicsit hasonlít az eset A gyűrűk ura-trilógiára, bár abban az esetben nem oly sokkoló változáson esett át a regény. Nem akarok átmenni filmkritikába, de azok a módosítások, amik a történeten estek, azért kellhettek, hogy eladhatóvá váljon a film, hiszen valljuk be, több olyan jelenet van benne, amitől kissé popcorn-mozivá válik. Márpedig, ebből a regényből, ha kínosan ragaszkodunk a történetvezetéshez, a dialógusokhoz és azokhoz a fejezetekhez, amik tulajdonképpen a főszereplő változásának ábrázolásához kellenek, nem biztos, hogy ki lehet hozni filmes eszközökkel egy érdekfeszítő sztorit. Olvasva jobban beleivódik az agyunkba. Mindezeket nagyon leegyszerűsítve, rettentően szájbarágósan adja át mozi, holott a regényben finom utalásokkal, de semmiképpen nem ponyvákat megidéző történetekkel írja le Oscar Wilde.

Egyáltalán nem akarom lehúzni a filmet, vagy dicsőíteni a regényt, nem vagyok illetékes. A filmen szórakoztam, a művön gondolkodtam, és ez nagy különbség számomra, ettől tudom a két élményt megkülönböztetni, és elválasztani a két művet egymástól. Továbbra is örülök, hogy előbb láttam a filmet, és mivel az keltette fel az érdeklődésemet a könyv iránt, azt hiszem, már megérte mozit csinálni belőle. Tudom, hogy készült más adaptáció is belőle, de azokat se nem láttam, se nem érdekelnek. Most már nem, hogy el is olvastam. Mert hiszem, hogy képtelenség egy ilyen gondolkodtató regényből olyan filmet csinálni, ami üti azt a bizonyos lécet.

Legközelebb lehet, hogy a regényt fogom elemezni. Sokáig fog még bennem élni.